A  hegyi patakokra és a  forrásvidékre a meder nagy lejtése jellemző. Vízhozamuk általában kicsi és  erősen ingadozó.

A folyás irányában haladva  bővebb vízhozamú és kisebb esésű  hegyvidéki szakasz  követi a  felső régiót. Az erős sodrás és a nagy oxigéntartalom erre a szakaszra is jellemző. 

A domb-  és sík vidékek patakjaira a csendesebb vízáramlás a  jellemző. A kanyargós lefutású víz lerakja hordalékát.  A meder többnyire kemény és agyagos, helyenként iszaplerakódásokkal. 

A mesterséges medrű folyóvizek  a csatornák. Az Alföldön és a Dunántúlon is számtalan  mesterséges folyó, csatorna található, amelyek a  lassú vízáramlást és a felmelegedő vizet kedvelő fajoknak adnak életteret.

 A folyók kanyarulatos  szakaszokon, a sík vidéken és a torkolattájékon ártereket alakítanak ki. A partszegély növényzete benyomul a vízbe. A parti zóna ellaposodik, nádas nő.

 A nagyobb folyamok a bő vízhozammal és változatos mederalakulattal, sodrott és hordalékos részeivel a  hazai fajok 70%-ának adnak állandó vagy időszakos élőhelyet  /biotóp/.

A folyószabályozások folytán vagy  természetes úton kialakult , fokozatosan feltöltődött holtágak már nem adnak állandó életlehetőséget a halaknak.

A  nagyobb holtágak, amelyek teljesen el vannak vágva a folyóktól, valamint a műveletlen tógazdaságok csak  egy darabig biztosítják a halak számára az életlehetőségeket.

Az eső és a talajvíz, a nagyobb áradásokkal táplált belvizeket a növényzet fokozatosan körülöleli és csak a mélyedésekben marad víz. ezeket a zárt vizeket  nevezzük lápnak, az utolsó fázisukban mocsárnak.

A természetes tavak és az állóvizek halfaunája elsősorban olyan fajokból áll, amelyek kevésbé áramláskedvelők.

A víztározók mesterségesen létrehozott tavak. Általában hegy- vagy dombvidéki patakok, folyók ún völgyzáró gáttal létrehozott állóvizei.